2. RÉSZ

Behunyt szemmel merengtem a világra. Elmerültem a sötétségben, várva, hogy soha ne jussak ki onnan és lássam meg a világot. A gonosz világot, aki ártatlan emberek szeretteit veszi el. A sötétségbe burkolja őket, az örök nyugalomra.

Vártam, hogy a sötét magával ragadjon, és ne engedjen el. Soha.

Reggel kinyitottam a szemem és szembesültem az igazsággal, hogy egyedül vagyok a házban.

Nem érzem a szokásos reggeli illatot, ami kávéról és palacsintáról árulkodik. Egymagam voltam. Úgy éreztem, hogy el vagyok veszve...hisz el is voltam.

A szobám tükrébe nézve, arcom sápadt volt, és a szememet a piros vér tette magáévá.

Megmostam az arcomat hideg vízzel, majd arra lettem figyelmes, hogy csöngetnek.

-A picsába.-öntöttem arcomra egy újabb adag hideg vizet, majd lementem.

A csengő újra megszólalt, de mit sem törődve lementem és öntöttem magamnak egy csésze kávét.

A csengő újra megszólalt, de most már hangosan kopogtattak is.
Lecsaptam a konyhapultra a csésze kávét, ami kicsit erőteljesebbre sikeredett, hisz a csésze megrepedt és a kávé kifolyt a kezemre. Nem érdekelt semmi. A szilánkok bele állhattak a kezembe, de a fájdalom mit sem ért. Sőt, nem is érdekelt. Ha kell fájjon .. ha kell érezzem .. ha kell, bolondítson meg.

Nemsokkal később már a bőrönddel álltam az ajtó előtt. Felidéztem az emlékeket, amik sorra kerültek a csukott szemem előtti diavetítő képére.

Kinyitottam az ajtót, majd egy nő és egy pasast pillantottam meg. Szemem a gyengeség ellenére szikrákat szórtak rájuk. Mikor ki léptem köztük vállam erősen az övéjüknek csapódott, majd azt vettem észre, hogy a pasas keze visszaránt.

-Inkább meg kellene köszönnöd.-nézett rám fenyegetően, de szorítása csak erősebb lett.

-Oh bocsánat. -kaptam a telefonomhoz. -Mindjárt fel hívom a rendőrtisztet és megköszönöm, hogy egy ilyen seggfejt küldött ide mint maga.-húztam fel a szemöldököm, majd kezemet kirángattam a szorítása alól.

Hátráltam egy lépést, majd a bőröndöm után kapva elvittem a kocsiig és betettem a csomagtartóba.

Be ültem hátra, majd vártam, hogy elinduljunk.

Az egyre gyorsabban, szinte már össze mosódó tájat bámultam az ablakon át. Hátra dőltem az ülésen, és szabadjára engedem a könnyeimet. Már lassan úgy éreztem, hogy kiszáradnak a könnycsatornáim, annyit sírtam. A kocsi lassulni kezdett, majd meg álltunk egy fehér-zöld színű nagy ház előtt. Óvatosan kinyitottam a kocsi ajtaját és végig néztem a házon.
Elfintorodtam, majd a bőröndöm után kapva követni kezdtem a nőt, aki végig az anyós ülésen ült, és beszélt hozzám.

Beléptünk az óriás házba, majd megmutatták a szobámat. Mikor be léptem egy 6 éves kislány szaladt oda hozzánk.

-Anne néni, ki lesz a szobatársam?-nézett a mellettem álló nőre a kislány. Ezek szerint Anne a neve ...

-Daisy, ő Elena.-mutatott be minket egymásnak.

-Ugye ez most valami vicc?-húztam fel a szemöldököm, majd Anne-ra néztem. -Nekem saját szoba kell, és nem egy kis szoba, amit meg kell osztanom egy kislánnyal.-hátráltam ki, majd elindultam folyosón.

-Nyugalom, csak 2 éjszakát kell kibírnod, utána már máshol alszol.-kiabálta utánam, mire megtorpantam.

-Hogy-hogy máshol? Hol?-szegeztem hozzá a kérdést, de a válasz a hátam mögül érkezett.

-Örökbe fogadott egy család, így hál istennek, csak 3 napot kell veled össze zárva lennem.-válaszolta mögöttem a pasas, aki ott volt nálunk is.

-Higgye el számomra még rosszabb a helyzet, hisz egy seggfejjel egy házban lakni, nem a legfelemelőbb érzés.-vontam meg a vállam, majd elindultam szobám felé, ahol Daisy várt rám.