4. RÉSZ

Szememet dörzsölve nyitottam ki a szemem reggel. Ülésbe tornáztam magam, és próbáltam fel kelni, ám a sötétség miatt, ami a szobát lepte, nehezen sikerült. Mikor széthúztam a függönyt kint még éjszaka volt. Az órámra pillantottam és láttam, hogy hajnali 2 órát mutat. Szinte meg voltam győződve róla, hogy reggel van. Le ültem az ágy szélére, lábamat felhúztam, majd karommal átkaroltam.

Hirtelen fel kaptam a fejem, hiszen emberi hangot hallottam a szobámban. Olyat, ami ismerősen csengett fülemben, de nem tudtam kié. Oldalra kaptam fejem, és láttam, hogy a szobám sarkában egy lány ül, felhúzott térdekkel és dülöngél. Haja a szemébe omlott eltakarva az arcát. Hangja szomorú volt. Mikor közelebb léptem egyre jobban hallottam mit mondogat.

-Kérlek ne hagyj el, szeretlek.-ismételgette, majd felkaptam egy párnát az ágyamról és hozzá dobtam. Meglepetésemre hangja csak hangosabb lett.

-Szeretlek, maradj!-mondta ismét a lány. Közelebb sétáltam hozzá a szobámba, majd kezemet a vállára tettem. Mikor felemelte fejét, hirtelen hátráltam pár lépést, hisz én voltam az. Én voltam az a lány, aki ott ült velem szemben...

Hirtelen kaptam fel a fejem, s mikor már újból kinyitottam a szemem a függönyön erős fény szűrődött át.

Tehát csak egy álom volt. Ám ami a legjobban érdekelt, hogy kinek mondtam a bűvös szót. Szeretlek. Hirtelen a sarok irányába kaptam a fejem, ahol még álmomban ültem, de megnyugodva tisztáztam magammal, hogy egyedül vagyok a szobában.

Felkeltem, majd kiválasztottam azt a ruhát, amit első nap húzok fel az iskolába. Választásom egy szürkés felsőre esett, aminek két oldala nyújtott volt, egyvilágos szaggatott nadrágra és egy sálra. Kint borús idő volt,így felkaptam hozzá egy magassarkút. A papírjaimat belegyömöszöltem egy barna vállpántos csatos táskába és le indultam. Pierce-t a konyhában találtam.

Leültem az asztalhoz, majd elém rakott egy narancslevet és 2 pirítóst.

Oldalra kaptam a fejem, és láttam, hogy egy srác jön le a lépcsőn. Kicsit lelassított mikor meglátott, majd mosolyra húzta a száját.

-Szia, Adam vagyok. Te Elena ugye? Elég sokat hallottam már felőled.-lépett oda hozzám, majd a kezét nyújtotta.

-Hello. Igen, Elena. Remélem csak rosszat, a jókat meg ne hidd el.-kacsintottam felé, mire óvatosan felnevetett.

Leült a mellettem lévő székre, majd a tányérom felé bökött.

-Nem eszel?

-Nem igazán vagyok éhes.-rántottam meg a vállam, mire a pirítósom felé nyúlt és beleharapott.

-Kösz.-állt fel, majd elindult az ajtó felé.

Bele ittam gyors a narancs levembe, majd én is fel álltam és elindultam az új iskolába.

-Viszlát Pierce.-intettem egyet gyors az ajtóból, majd ki léptem a friss levegőre.

Gyalog estem neki az útnak, ami a suliig vitt. Elővettem a telefonom, és írni kezdtem az újabb gondolataimat, amit majd közzéteszek a blgomon.

"Néha úgy gondolom, hogy piszkosul – rohadtul igazságtalan az élet. Aztán meg rájövök, hogy nem. Egyszerűen csak azt adja, aminek jönni kell. Sem többet, sem kevesebbet. Ugyanis lerakhatja eléd álmaid vágyát, de akkor hol lenne a harc? Hol lenne a küzdelem, amiért minden egyes nap felkelsz, és csak azért teszed azt amit, hogy egy lépéssel közelebb kerülj az álmodhoz? Lehet, hogy te lennél a legboldogabb ember, de a sors vár. Vár a pillanatra, amikor elérkezik az idő, a te időd! Talán egyszer majd el tudjuk fogadni, hogy csak hagyni kell az életet, hogy tegye a dolgát, és nem azt hinni, hogy közbe tudunk avatkozni. Nem. Nem tudunk. Nem kérdeznek, beállítanak, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Aminek el kell mennie, az bizony elmegy. Eltűnik, és nem jön vissza. Miért is jönne? Nem fog..."

Mikor fel kaptam a fejem, láttam, hogy ott vagyok már az iskolánál. Nagyon korszerű iskolának tűnt, ám ránézésre az átlagosnál is átlagosabbnak.Csak, hogy ez az átlag, a magasban volt, hisz több volt mint egy olcsó iskola, ahol gyík arcok vannak, döbbentem rá, mikor besétáltam a folyosóra.

Szememet újra a telefonomra helyeztem, és kezdtem befejezni a gondolatmenetem.

"Az életnek is vannak állomásai, mint a vasútnak. Csak épp hogy a vasúton tudjuk, melyik a végső állomás, ahol kiszállunk. Az élet nagy útján azonban mindig azt gondoljuk végső állomásnak, amelyik csak forduló. Kezünkben nincs sem az irányzó-kerék, sem a vészfék, mely megállíthatná a vonatot. De amikor ..."

Hirtelen kiesett a kezemből a telefon, nekem meg az járt a fejemben, hogy nemsokára egy nagy fájdalommal bírhatom ki az első napom további részét, amikor elkapták a kezemet, egy másik kéz meg a derekam után kapott. Amikor feleszméltem, sűrű bocsánat kérésbe kezdtem, hogy neki mentem egy srácnak.
-Nem gond.-vonta meg a vállát lazán, mire mosolyra húzta a száját.

-Tényleg nagyon röstellem, csak új vagyok még itt és ... -hirtelen elakadt a szavam, mert mikor körbe néztem minden egyes szempár ránk szegeződött. -nem érdekes.

-Dave Vadner.

-Elena Anghel. Ömm ... azt hiszem, most megyek és meg keresem a természettudomány tan termet.-intettem az egyik irányba, mire felnevetett.

-Az arra van.-bökött az ellenkező irányba, mire keserűen felnevettem, és minél hamarabb elindultam a mutatott irányba, mi előtt még észre vette volna az elpirult arcomat.