5. RÉSZ

Mikor be léptem a terembe, senki se vett rólam tudomást, úgy viselkedtek az új osztálytársaim, mintha ide járnék a kezdetektől fogva. A tanári asztalhoz léptem, és a tanár kezébe nyomtam egy köteg papírt, amit még az irodán adtak oda nekem.

Leültem az utolsó sorban a középső padba, elővettem a telefonomat és a bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Egész végig így ültem, míg be nem csöngettek. Gyors beledobtam a táskámba a telefont, és a tanárt kezdtem figyelni és az osztályom többi tagjait, akik egyre többet pillantgattak felém.

-Elena, ha van kedved állj fel és mutatkozz be.-intettem felém kezével a tanár.

Egy idős bácsi volt, komor arccal, aki szinte csak arra várt, hogy bárkibe is beleköthessen.

-Nincs.-mosolyodtam el inkább gúnyosan.

-Nem kérés volt. Állj fel.

Komótosan feltápászkodtam, és már az egész osztály engem bámult hátrafordulva.

-Elena Anghel vagyok. 17 éves. Ha szeretnétek valamit még megtudni rólam, kérdezzetek.-vontam meg a vállam, mire már kezdtek rám zúdulni a kérdések.

-Miért költöztél ide?
-Nem szerettem volna ideköltözni.

-Hol laktatok azelőtt, mielőtt ide költöztetek?

-Egyedül jöttem.-adtam meg a gyors választ meggondolatlanul, mire egy mellettem ülő lány először tette fel a kérdést.

-Miért jöttél ide, ha nem szerettél volna, ráadásul egyedül?

Nyeltem egy nagyot, majd egy kis idő elteltével lehuppantam a székre.

-Azt hiszem ennyi elég volt.-bólintottam a tanár felé, miszerint kezdheti az órát.

Az osztály nagy része nehézkesen felsóhajtott, de a mellettem ülő lány még mindig engem méregetett.

-Leila Knightley a nevem.-húzta mosolyra a száját, mire bólintottam.

Az órák további részében a tanárok kicsit elnézőek voltak velem és a többiekkel. Az órák elején minden tanárnak bemutatkoztam, meséltem magamról egy kicsit nekik, megkérdezték, hogy a régi iskolámban hol tartottunk, majd haladtunk az anyaggal.

A nap végén fáradtan léptem át az iskola kapuját.

Lassan elindultam az új otthonom felé, mire újabb gondolatok lepték el a fejemet. Elővettem a telefonom és írni kezdtem.

" Közel sem vagyok tökéletes. Mosolyt, de könnyet is csaltam már az emberek arcára. Olykor csalódást okozok, máskor én csalódok. Néha meggondolatlanul bízok, vagy magyarázat nélkül bezárkózok. Várok, mikor már nem kellene, és kapkodok, mikor még várnom kellene. Egyszerre szeretek és gyűlölök okkal, és ok nélkül is. Hibáztam, hibázok, és valószínűleg rengetegszer fogok is. Mégis így vagyok önmagam ... -

Vicces, hogy egy szia, mindig viszláttal végződik, hogy az örökké, valahogy mindig elmúlik. Hogy mikor leginkább kellene, senki sincs melletted ... hogy mennyi hazug szó lehet egy szerelmes levélben. Hogy a legszebb emlékek, könnyekkel járnak, hogy az emberek nem felejtenek, de megbocsátanak ... vicces, hogy az élet ilyen ironikus is lehet ... "

Mikor felnéztem a telefonomból, már a ház előtt álltam.
Bementem a konyhába, levágtam a táskámat a földre, én meg leültem az egyik székre Adam mellé.

Mosolyogva nyújtott felém egy tál puffancsot, mibe belemarkoltam és a számba öntöttem a tartalmát.
Adam felnevetett, majd az öklével a vállamba ütött. Halkan felszisszentem, mert amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul ért.
Halkan felnevettem, majd viszonzáskép én is beleütöttem egyet.

Felvettem a táskámat, majd elindultam a szobám felé. Benyitottam az ajtón, majd a táskámat az íróasztal mellé dobtam.

Harsány nevetés hallatszott a hátam mögül. Mire megfordultam egy mosolygós arc nézett le rám.

-Szia.-nézett rám még mindig mosolyogva, mire akaratlanul én is elmosolyodtam.