6. RÉSZ

Mikor megpillantottam, hogy Dave áll a szobámban, a légzésem szaporább lett, majd már azon tűnődtem, hogy ha így folytatom elájulhatok-e. Gondoltam ha így folytatom hamar kiderülhet.

-Szia.-biccentettem félre a fejem, majd lassan kifújtam a bent tartott levegőmet. - Hogy kerülsz ide?-vontam fel az egyik szemöldököm.
-Adamhez jöttem, és gondoltam benézek.-forgatta a szemét, majd rájött, hogy kicsit gondolatlanul bökte ki a szavakat. - Vagyis csak érdekelt hogy telt az első napod.-helyesbít, majd mosolyogva a földet kémleli.

-Viszonylag jól.

-Akkor jó ... én most szerintem megyek.-mutat az ajtó felé, majd féloldalas mosollyal felém biccentett. -Még látjuk egymást.

-Remélem.-tettem hozzá ezt inkább csak magamban, a valóságban meg inkább csak rámosolyogtam.

Mikor kiment az ajtón mosolyogva dőltem hátra az ágyamon. Mikor már meguntam, hogy csak bámulom a plafont, megkerestem a telefonomat, majd lesiettem a lépcsőn.

Az ajtóban intettem Piercenek, aki rám mosolygott, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Gondoltam elmegyek sétálni, mielőtt még esni kezdene az eső. Mikor körülnéztem, csak a vihar előtti csend téblábolt körülöttem.

Lassan elindultam, majd azon kaptam magam, hogy az iskola mellett sétálok el, ahol néhány srác állt. Mikor már ott voltam mellettük, az egyik srác elém lépett. Majd lépett még egyet, így már a leheletét az arcomon éreztem. Kezemet a hasára tettem, majd amilyen erősen csak tudtam előrelöktem. Hátrált pár lépést, de nem esett el. 

-Hé, nyugi .. csak beszélgetni szeretnénk.-szólal meg az egyik srác, aki eddig csak az iskola kapuját támasztotta.

Összefontam magam előtt a kezemet, majd felhúzott szemöldökkel meredtem rá.

-Remélem tudod hogy Davenek barátnője van, Bella? És ha csak egy újjal is nyúlsz Davehez, garantálom, hogy ott nagy bajok lesznek. Főleg köztünk.-lepillantok a kezére, amit ökölbeszorított, majd kiengedte.
Harsányan felnevetek majd rá pillantok.

-Ezt ugye te se gondoltad komolyan?

Szemem ismét a kezére téved, amit ismét ökölbe szorított, és látom, hogy az izmai megfeszülnek.

"Davenek barátnője van" – visszhangzik a fejemben ez az egy mondat. Hirtelen szaporábban kezdem venni a levegőt.

Kikerülöm az előttem álló srácokat, majd szaporább léptekkel hagyom ott őket.

Mikor már befordultam a következő sarkon megállok, és az épp mellettem lévő kerítésnek dőlök. Nem sokra rá érzem, hogy a bőröm lassan nedvessé válik. Felpillantottam az égre, majd látom, hogy esni kezd az eső. Amilyen gyorsan csak tudtam hazafutottam mielőtt még eláznék. Így sem úsztam meg, hisz csurom vizes ruhával és hajjal estem be az ajtón.
Felsiettem a lépcsőn, de a felénél megpillantottam Dave-t. Elállta az utamat, így kezemet a jobboldalára tettem, és próbáltam ellökni magam elől. Hirtelen elkapta a kezemet, majd maga felé fordított.

-Minden rendben?
-Hát hogyne. Egyébként hogy van Bella?-tör ki belőlem, majd a meglepődöttségtől elengedi a kezemet, mire kapva a lehetőségen a szobámba megyek és becsapom magam mögött, majd kulcsra zárom.

-Te ezt nem értheted.-hallom meg Dave hangját az ajtón túl.

-Ó dehogynem.-hagyom rá, majd becsukom a szemem és lecsúszok az ajtó mentén. A mellettem lévő falon egy nagy csattanást hallok, amibe feltehetően Dave ütött bele. Mikor meghallom egy pillanatra összerezzenek.

Számolj el tízig a karambol előtt.

"Olvastam egyszer valahol, hogy a sírásra nincsen tudományos magyarázat. A könnyek csakis a szem nedvesítésére szolgálnak. Nincs tulajdonképpeni oka annak, hogy a könnymirigyek egy érzelem utasítását követve túltermeljenek.

Szerintem azért sírunk, hogy felszabadítsuk a bennünk lakozó állatot – anélkül, hogy elveszítenénk emberi mivoltunkat. Mert igenis él bennem egy vadállat, amely vicsorog és morog, és a szabadságra törekszik – az élet felé. És hiába próbálom, képtelen vagyok megölni ezt a lényt." - írtam le gondolataimat. Hiába teszek bármit, az valakinek mindig rosszul fog kijönni.
S ilyenkor kívánom, hogy bárcsak itt lenne édesanyám, hogy meghallgasson, tanácsot adjon, amit szokásosan úgyse fogok megfogadni.

#1DÍJ

Köszönöm szépen az 1. díjamat ZSófi Bánhelyi-nek

(Szabályok:-Köszönd meg a díjat akitől kaptad.
                 -Rakd ki a képet.
                 -Válaszold meg a 6 kérdést.
                 -Írj 6 kérdést.
                 -Küld el 5 embernek)

1. Miért kezdtél el írni? 

Rengeteg ötletem van, amit egyszerűen nem tudok a fejemben tartani.

2. Melyik szereplőddel tudnál azonosulni?
Mindenképp Elenával, hisz az ő karakterét szinte magamról mintáztam.

3. Szerinted milyen barátság alakulna ki közted és a fiúk között?

Jó. :D

4. Mennyire tudsz azonosulni a a főszereplőddel? Miért?
Erre a 2. kérdésben lényegében már válaszoltam. 

5. Ha lenne egy pasid és az egyik 1D-s rád nyomulna kit választanál?

Hmmm furcsa, de mindenképp maradnék a 'választottam' mellett.

6. Mi vezérli a történetedet?
Az elképzeléseim.

* Most nem igazán tudom még kinek elküldeni a díjat, mivel alig olvasok blogokat, sőt egyáltalán nem olvasok blogokat, szóval ezt majd máskor össze hozom. :) *

U.i.:Készülőben van a következő rész, nemsokára majd hozom.
xx . Holly 

5. RÉSZ

Mikor be léptem a terembe, senki se vett rólam tudomást, úgy viselkedtek az új osztálytársaim, mintha ide járnék a kezdetektől fogva. A tanári asztalhoz léptem, és a tanár kezébe nyomtam egy köteg papírt, amit még az irodán adtak oda nekem.

Leültem az utolsó sorban a középső padba, elővettem a telefonomat és a bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Egész végig így ültem, míg be nem csöngettek. Gyors beledobtam a táskámba a telefont, és a tanárt kezdtem figyelni és az osztályom többi tagjait, akik egyre többet pillantgattak felém.

-Elena, ha van kedved állj fel és mutatkozz be.-intettem felém kezével a tanár.

Egy idős bácsi volt, komor arccal, aki szinte csak arra várt, hogy bárkibe is beleköthessen.

-Nincs.-mosolyodtam el inkább gúnyosan.

-Nem kérés volt. Állj fel.

Komótosan feltápászkodtam, és már az egész osztály engem bámult hátrafordulva.

-Elena Anghel vagyok. 17 éves. Ha szeretnétek valamit még megtudni rólam, kérdezzetek.-vontam meg a vállam, mire már kezdtek rám zúdulni a kérdések.

-Miért költöztél ide?
-Nem szerettem volna ideköltözni.

-Hol laktatok azelőtt, mielőtt ide költöztetek?

-Egyedül jöttem.-adtam meg a gyors választ meggondolatlanul, mire egy mellettem ülő lány először tette fel a kérdést.

-Miért jöttél ide, ha nem szerettél volna, ráadásul egyedül?

Nyeltem egy nagyot, majd egy kis idő elteltével lehuppantam a székre.

-Azt hiszem ennyi elég volt.-bólintottam a tanár felé, miszerint kezdheti az órát.

Az osztály nagy része nehézkesen felsóhajtott, de a mellettem ülő lány még mindig engem méregetett.

-Leila Knightley a nevem.-húzta mosolyra a száját, mire bólintottam.

Az órák további részében a tanárok kicsit elnézőek voltak velem és a többiekkel. Az órák elején minden tanárnak bemutatkoztam, meséltem magamról egy kicsit nekik, megkérdezték, hogy a régi iskolámban hol tartottunk, majd haladtunk az anyaggal.

A nap végén fáradtan léptem át az iskola kapuját.

Lassan elindultam az új otthonom felé, mire újabb gondolatok lepték el a fejemet. Elővettem a telefonom és írni kezdtem.

" Közel sem vagyok tökéletes. Mosolyt, de könnyet is csaltam már az emberek arcára. Olykor csalódást okozok, máskor én csalódok. Néha meggondolatlanul bízok, vagy magyarázat nélkül bezárkózok. Várok, mikor már nem kellene, és kapkodok, mikor még várnom kellene. Egyszerre szeretek és gyűlölök okkal, és ok nélkül is. Hibáztam, hibázok, és valószínűleg rengetegszer fogok is. Mégis így vagyok önmagam ... -

Vicces, hogy egy szia, mindig viszláttal végződik, hogy az örökké, valahogy mindig elmúlik. Hogy mikor leginkább kellene, senki sincs melletted ... hogy mennyi hazug szó lehet egy szerelmes levélben. Hogy a legszebb emlékek, könnyekkel járnak, hogy az emberek nem felejtenek, de megbocsátanak ... vicces, hogy az élet ilyen ironikus is lehet ... "

Mikor felnéztem a telefonomból, már a ház előtt álltam.
Bementem a konyhába, levágtam a táskámat a földre, én meg leültem az egyik székre Adam mellé.

Mosolyogva nyújtott felém egy tál puffancsot, mibe belemarkoltam és a számba öntöttem a tartalmát.
Adam felnevetett, majd az öklével a vállamba ütött. Halkan felszisszentem, mert amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul ért.
Halkan felnevettem, majd viszonzáskép én is beleütöttem egyet.

Felvettem a táskámat, majd elindultam a szobám felé. Benyitottam az ajtón, majd a táskámat az íróasztal mellé dobtam.

Harsány nevetés hallatszott a hátam mögül. Mire megfordultam egy mosolygós arc nézett le rám.

-Szia.-nézett rám még mindig mosolyogva, mire akaratlanul én is elmosolyodtam.

4. RÉSZ

Szememet dörzsölve nyitottam ki a szemem reggel. Ülésbe tornáztam magam, és próbáltam fel kelni, ám a sötétség miatt, ami a szobát lepte, nehezen sikerült. Mikor széthúztam a függönyt kint még éjszaka volt. Az órámra pillantottam és láttam, hogy hajnali 2 órát mutat. Szinte meg voltam győződve róla, hogy reggel van. Le ültem az ágy szélére, lábamat felhúztam, majd karommal átkaroltam.

Hirtelen fel kaptam a fejem, hiszen emberi hangot hallottam a szobámban. Olyat, ami ismerősen csengett fülemben, de nem tudtam kié. Oldalra kaptam fejem, és láttam, hogy a szobám sarkában egy lány ül, felhúzott térdekkel és dülöngél. Haja a szemébe omlott eltakarva az arcát. Hangja szomorú volt. Mikor közelebb léptem egyre jobban hallottam mit mondogat.

-Kérlek ne hagyj el, szeretlek.-ismételgette, majd felkaptam egy párnát az ágyamról és hozzá dobtam. Meglepetésemre hangja csak hangosabb lett.

-Szeretlek, maradj!-mondta ismét a lány. Közelebb sétáltam hozzá a szobámba, majd kezemet a vállára tettem. Mikor felemelte fejét, hirtelen hátráltam pár lépést, hisz én voltam az. Én voltam az a lány, aki ott ült velem szemben...

Hirtelen kaptam fel a fejem, s mikor már újból kinyitottam a szemem a függönyön erős fény szűrődött át.

Tehát csak egy álom volt. Ám ami a legjobban érdekelt, hogy kinek mondtam a bűvös szót. Szeretlek. Hirtelen a sarok irányába kaptam a fejem, ahol még álmomban ültem, de megnyugodva tisztáztam magammal, hogy egyedül vagyok a szobában.

Felkeltem, majd kiválasztottam azt a ruhát, amit első nap húzok fel az iskolába. Választásom egy szürkés felsőre esett, aminek két oldala nyújtott volt, egyvilágos szaggatott nadrágra és egy sálra. Kint borús idő volt,így felkaptam hozzá egy magassarkút. A papírjaimat belegyömöszöltem egy barna vállpántos csatos táskába és le indultam. Pierce-t a konyhában találtam.

Leültem az asztalhoz, majd elém rakott egy narancslevet és 2 pirítóst.

Oldalra kaptam a fejem, és láttam, hogy egy srác jön le a lépcsőn. Kicsit lelassított mikor meglátott, majd mosolyra húzta a száját.

-Szia, Adam vagyok. Te Elena ugye? Elég sokat hallottam már felőled.-lépett oda hozzám, majd a kezét nyújtotta.

-Hello. Igen, Elena. Remélem csak rosszat, a jókat meg ne hidd el.-kacsintottam felé, mire óvatosan felnevetett.

Leült a mellettem lévő székre, majd a tányérom felé bökött.

-Nem eszel?

-Nem igazán vagyok éhes.-rántottam meg a vállam, mire a pirítósom felé nyúlt és beleharapott.

-Kösz.-állt fel, majd elindult az ajtó felé.

Bele ittam gyors a narancs levembe, majd én is fel álltam és elindultam az új iskolába.

-Viszlát Pierce.-intettem egyet gyors az ajtóból, majd ki léptem a friss levegőre.

Gyalog estem neki az útnak, ami a suliig vitt. Elővettem a telefonom, és írni kezdtem az újabb gondolataimat, amit majd közzéteszek a blgomon.

"Néha úgy gondolom, hogy piszkosul – rohadtul igazságtalan az élet. Aztán meg rájövök, hogy nem. Egyszerűen csak azt adja, aminek jönni kell. Sem többet, sem kevesebbet. Ugyanis lerakhatja eléd álmaid vágyát, de akkor hol lenne a harc? Hol lenne a küzdelem, amiért minden egyes nap felkelsz, és csak azért teszed azt amit, hogy egy lépéssel közelebb kerülj az álmodhoz? Lehet, hogy te lennél a legboldogabb ember, de a sors vár. Vár a pillanatra, amikor elérkezik az idő, a te időd! Talán egyszer majd el tudjuk fogadni, hogy csak hagyni kell az életet, hogy tegye a dolgát, és nem azt hinni, hogy közbe tudunk avatkozni. Nem. Nem tudunk. Nem kérdeznek, beállítanak, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Aminek el kell mennie, az bizony elmegy. Eltűnik, és nem jön vissza. Miért is jönne? Nem fog..."

Mikor fel kaptam a fejem, láttam, hogy ott vagyok már az iskolánál. Nagyon korszerű iskolának tűnt, ám ránézésre az átlagosnál is átlagosabbnak.Csak, hogy ez az átlag, a magasban volt, hisz több volt mint egy olcsó iskola, ahol gyík arcok vannak, döbbentem rá, mikor besétáltam a folyosóra.

Szememet újra a telefonomra helyeztem, és kezdtem befejezni a gondolatmenetem.

"Az életnek is vannak állomásai, mint a vasútnak. Csak épp hogy a vasúton tudjuk, melyik a végső állomás, ahol kiszállunk. Az élet nagy útján azonban mindig azt gondoljuk végső állomásnak, amelyik csak forduló. Kezünkben nincs sem az irányzó-kerék, sem a vészfék, mely megállíthatná a vonatot. De amikor ..."

Hirtelen kiesett a kezemből a telefon, nekem meg az járt a fejemben, hogy nemsokára egy nagy fájdalommal bírhatom ki az első napom további részét, amikor elkapták a kezemet, egy másik kéz meg a derekam után kapott. Amikor feleszméltem, sűrű bocsánat kérésbe kezdtem, hogy neki mentem egy srácnak.
-Nem gond.-vonta meg a vállát lazán, mire mosolyra húzta a száját.

-Tényleg nagyon röstellem, csak új vagyok még itt és ... -hirtelen elakadt a szavam, mert mikor körbe néztem minden egyes szempár ránk szegeződött. -nem érdekes.

-Dave Vadner.

-Elena Anghel. Ömm ... azt hiszem, most megyek és meg keresem a természettudomány tan termet.-intettem az egyik irányba, mire felnevetett.

-Az arra van.-bökött az ellenkező irányba, mire keserűen felnevettem, és minél hamarabb elindultam a mutatott irányba, mi előtt még észre vette volna az elpirult arcomat.

3. RÉSZ

-Minden rendben Elena?-nézett rám Daisy tárt szemekkel, majd karját kitátotta felém egy ölelésre.

-Csak essünk túl rajta, oké?-néztem rá, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Elővettem Meg Cabot - Alvilág című könyvet és olvasni kezdtem. Daisy le ült az ágyam melletti kis székre és figyelt.

1 óra elteltével mozdulatlanul ült és még mindig engem bámult. Kicsit kezdett idegesíteni, hogy nem mozdul.

-Oké, tudom, hogy rossz hatással is tudok lenni az emberekre, de azért remélem nem változtál kővé a látványomtól.-csuktam be a könyvet, és sétáltam oda mellé.

-Nem én csak ...-mozdult meg végre, ám tekintetét ismét rám szegezte.-Sajnálom Elena, nem tudom mivel bántottalak meg.-biggyesztette le száját, és a földet kezdte pásztázni.

-Nem bántottál meg.-ráztam meg a fejem. -Csak ilyen a természetem.-nevettem fel keserűen, majd tekintetét próbáltam megkeresni.

-Uhh!-nyögött fel Daisy, majd oda sétált egy zacskóhoz és kiborított belőle rengeteg játékot. -Van kedved velem játszani?-nézett rám angyali mosollyal.

Letettem a könyvemet az ágy szélére, végül letérdeltem mellé. Ha már itt vagyok, ne vesszen kárba az idő.

                                                      ~~ * ~~

                                                (2 nappal később)

Kint álltam egy fekete autónál és Daisy ölelő karját bontottam le magamról. Elérkezett a nap, mikor elmegyek.

-Vigyázz magadra, jó? Ha bármi kell, nyugodtan hívj, vagy keress fel.-mosolyogtam rá, majd ismét megöleltem.

Nagyon a szívemhez nőtt Daisy, egy nagyon gyönyörű, és remek lány lesz belőle. Már most elképesztő.

-Mindenképp!-bólintott, majd kezét ismét a derekam köré fonta. Egy puszit nyomtam a feje búbjára, és be ültem a kocsiba.

Csendben telt az út, majd lassan 2 óra kocsikázás után meg álltunk egy kapu előtt. A sofőr beszólt egy kaputelefonon, majd kinyílt az előttünk álló kapu. A sofőr behajtott az udvarra, egészen az ajtóig.

Alig, hogy lelassult a kocsi, én már nyitottam is ki az ajtót, hogy végre ki szállhassak.

A bejárati ajtóban megpillantottam egy közép korú nőt, aki nagy vigyorral várta érkezésem.

-Örülök, hogy itt vagy Elena.-fogta meg a vállam, oda hajolt hozzám és két puszit nyomott az arcomra.

-Többé-kevésbé.-válaszoltam szinte egyhangúan, majd kihalásztam a bőröndömet az ülésről.

-Pierce vagyok. Örülök, hogy itt vagy nálunk.-ismételte meg, majd a ház felé bökött.

-Hogyne.-bólintottam egyhangúan, majd követtem be a lakásba.

Egy óriása fehér emeletes házba léptem be. Pierce mindent megmutatott, hogy mit, hol találok. Felmentünk a lépcsőn, majd benyitott egy ajtón.

-Ez a te szobád. Ha szeretnél valamit nyugodtan szólj.

Beléptem a szobámba, majd lepakoltam a cuccaimat. A szobám kinézetre több volt mint az átlagos. Barack színben pompázott, egy hatalmas fehér színű kör alakú ággyal a közepén. Baloldalt egy elhúzható fehér ajtó volt, amiről feltételeztem, hogy a gardrób. Jobbra rengeteg polc, és szekrény volt, ami tele volt könyvekkel, DVD-vel és CD-vel. A falon rengeteg kép volt városokról, Párizs, New York, California, Hollywood, London ... , az ágy előtt a falon, pedig egy tévé volt felszerelve.

Mikor kipakoltam lementem a konyhába egy pohár vízért. Mikor leértem Pierce nyomott a kezembe egy csomó papírt.

-Ezek mik?

-A holnapi órarended az iskolába.

-Mi? Én nem fogok új iskolába járni, mi a baj a régivel?

-Elena, a régi iskolád nem több mint 3 órára van innen.

Sóhajtva vettem el a papírt Pierce kezei közül, majd fel indultam a lépcsőn. A szobámba érvre letettem a köteget az ágyam melletti éjjeli szekrényre, majd bedőltem ruhástól az ágyba. Túl akartam lenni a mai napon, és egy újat kezdeni. Lehunytam a szemem, majd ismételgetni kezdtem egy mondatot:

Számolj el tízig a karambol előtt.

2. RÉSZ

Behunyt szemmel merengtem a világra. Elmerültem a sötétségben, várva, hogy soha ne jussak ki onnan és lássam meg a világot. A gonosz világot, aki ártatlan emberek szeretteit veszi el. A sötétségbe burkolja őket, az örök nyugalomra.

Vártam, hogy a sötét magával ragadjon, és ne engedjen el. Soha.

Reggel kinyitottam a szemem és szembesültem az igazsággal, hogy egyedül vagyok a házban.

Nem érzem a szokásos reggeli illatot, ami kávéról és palacsintáról árulkodik. Egymagam voltam. Úgy éreztem, hogy el vagyok veszve...hisz el is voltam.

A szobám tükrébe nézve, arcom sápadt volt, és a szememet a piros vér tette magáévá.

Megmostam az arcomat hideg vízzel, majd arra lettem figyelmes, hogy csöngetnek.

-A picsába.-öntöttem arcomra egy újabb adag hideg vizet, majd lementem.

A csengő újra megszólalt, de mit sem törődve lementem és öntöttem magamnak egy csésze kávét.

A csengő újra megszólalt, de most már hangosan kopogtattak is.
Lecsaptam a konyhapultra a csésze kávét, ami kicsit erőteljesebbre sikeredett, hisz a csésze megrepedt és a kávé kifolyt a kezemre. Nem érdekelt semmi. A szilánkok bele állhattak a kezembe, de a fájdalom mit sem ért. Sőt, nem is érdekelt. Ha kell fájjon .. ha kell érezzem .. ha kell, bolondítson meg.

Nemsokkal később már a bőrönddel álltam az ajtó előtt. Felidéztem az emlékeket, amik sorra kerültek a csukott szemem előtti diavetítő képére.

Kinyitottam az ajtót, majd egy nő és egy pasast pillantottam meg. Szemem a gyengeség ellenére szikrákat szórtak rájuk. Mikor ki léptem köztük vállam erősen az övéjüknek csapódott, majd azt vettem észre, hogy a pasas keze visszaránt.

-Inkább meg kellene köszönnöd.-nézett rám fenyegetően, de szorítása csak erősebb lett.

-Oh bocsánat. -kaptam a telefonomhoz. -Mindjárt fel hívom a rendőrtisztet és megköszönöm, hogy egy ilyen seggfejt küldött ide mint maga.-húztam fel a szemöldököm, majd kezemet kirángattam a szorítása alól.

Hátráltam egy lépést, majd a bőröndöm után kapva elvittem a kocsiig és betettem a csomagtartóba.

Be ültem hátra, majd vártam, hogy elinduljunk.

Az egyre gyorsabban, szinte már össze mosódó tájat bámultam az ablakon át. Hátra dőltem az ülésen, és szabadjára engedem a könnyeimet. Már lassan úgy éreztem, hogy kiszáradnak a könnycsatornáim, annyit sírtam. A kocsi lassulni kezdett, majd meg álltunk egy fehér-zöld színű nagy ház előtt. Óvatosan kinyitottam a kocsi ajtaját és végig néztem a házon.
Elfintorodtam, majd a bőröndöm után kapva követni kezdtem a nőt, aki végig az anyós ülésen ült, és beszélt hozzám.

Beléptünk az óriás házba, majd megmutatták a szobámat. Mikor be léptem egy 6 éves kislány szaladt oda hozzánk.

-Anne néni, ki lesz a szobatársam?-nézett a mellettem álló nőre a kislány. Ezek szerint Anne a neve ...

-Daisy, ő Elena.-mutatott be minket egymásnak.

-Ugye ez most valami vicc?-húztam fel a szemöldököm, majd Anne-ra néztem. -Nekem saját szoba kell, és nem egy kis szoba, amit meg kell osztanom egy kislánnyal.-hátráltam ki, majd elindultam folyosón.

-Nyugalom, csak 2 éjszakát kell kibírnod, utána már máshol alszol.-kiabálta utánam, mire megtorpantam.

-Hogy-hogy máshol? Hol?-szegeztem hozzá a kérdést, de a válasz a hátam mögül érkezett.

-Örökbe fogadott egy család, így hál istennek, csak 3 napot kell veled össze zárva lennem.-válaszolta mögöttem a pasas, aki ott volt nálunk is.

-Higgye el számomra még rosszabb a helyzet, hisz egy seggfejjel egy házban lakni, nem a legfelemelőbb érzés.-vontam meg a vállam, majd elindultam szobám felé, ahol Daisy várt rám.

1. RÉSZ

"Érezted már a magányt úgy, hogy közben körbe vesznek az emberek?
Mert én rengetegszer ...
Ugyanis nem azt érzed, hogy ki van melletted, hanem azt, hogy ki az az egy, ki hiányzik az életedből. A magány képes áldozatokat hozni. Néha tehetetlen, mit sem sejtő lányok az áldozatok, mint én. Kevesen tudják, hogy milyen vagyok valójában ... sőt, senki nem tudja milyen vagyok valójában.
Számomra minden elveszett, hisz semmi sem örök. Mikor lehull a fehér hó, mi beborít mindent, egyszer sáros latyakká fog folyódni. A tenger elveszti könnyeit és szomorúan kiszárad, és ha nincs víz a szivárvány is megszűnik létezni" -írtam gondolatom új részét a blogomba. Biztos voltam benne, hogy valamit elrontok, hisz ez túl könnyen ment. Ebben tehetségem van. Ha valami számomra túl könnyen megy, ott rejlik valami hiba.

De számotokra most kezdhetném a történetem legeslegelején.

 Elena Anghel vagyok. Egy bolond, őrült lány, ki képes bármit megtenni. Nem fél leküzdeni az akadályokat, nem fél a félelemtől, és aki nem fél az őrülettől, kalandoktól. Jelenleg egyetlen biztos támaszom van, és az a családom. Van egy apukám, aki rendőrtiszt, egy anyukám, aki ingatlan eladó. És van egy 7 éves húgom, aki most kezdte az iskolát. Egy remek család a boldog élethez.

...
Ám a rémálom hamar bekövetkezett. Soha nem gondolt félelem uralkodott el rajtam. Hisz egyik nap, mikor a szobámban néztem a tévét, csöngettek. Egyedül voltam otthon, mert a családom elment a húgom balett előadására. Este értetlenül mentem le és nyitottam ki az ajtót.

Mikor kinyitottam apa egyik munkatársát találtam a házunk küszöbén.

-Jó estét, apa most nincs itthon, de nemsokára haza ér, ha szeretné megvárhatja ide bent...-kezdtem el zavarodottan hadarni.

-Elena, -tette kezét a kalapjára, majd leemelte fejéről és a szívéhez szorította. -apukád és a családod, már soha nem fognak haza térni. Egy ittas vezető a kocsijuknak csapódott, ami ellenére kisodródtak és neki csapódtak egy fának, ami az árokba lökte őket.

Kezemet a számhoz kaptam, majd lábam össze csuklott alattam. Hirtelen zokogás tört rám, amit még ha akartam se tudtam volna abba hagyni.

-Nem, nem lehet.-néztem fel rá a földről.

-Sajnálom Elena.-guggolt le mellém, majd magához ölelt.

-Mi lesz velem? Semmi családtag, vagy hozzám tartozó nincs.-tört rám egy kisebb pánik, habár ez eltörpült az ez előtt hallottak mellett.

-Árvaházba kell menned.

-Mi? Ez nem így megy ... -kezdtem a dühös monológom, bár úgy éreztem mind egy hol vagyok. Szívem darabkái lyukat ütöttek bennem. Bárhogy mozgok egyre jobban fáj, és mélyül a seb.

-Holnap reggel jönnek, hogy el vigyék a ruháidat, és téged.-csuklott el a hangja, mely egy újabb sebet hagyott bennem.

Mikor kilépett az ajtón, bevágtam utána. Próbáltam nem elhinni a történteket.

Akárhányszor csuktam be a szemem, szorítottam össze és imádkoztam, hogy ez ne történjen meg, csak egy rossz álom legyen, nem jött össze. Mikor kinyitottam sokadszorra is a szemem ott volt előttem a rendőrtiszt hűlt helye.

Akárhányszor próbáltam hívni apa vagy anya telefonját ki voltak kapcsolva. Nem lehetett igaz. Számomra nem, hisz nem hagyhatnak itt. Nekem szükségem van rájuk. Lassan fel kullogtam a szobámba, majd ledőltem az ágyra, és álomba zokogtam magam, remélve, hogy mire felébredek vége lesz ennek a rossz rémálomnak.