"Érezted már a magányt úgy, hogy közben körbe vesznek az emberek?
Mert én rengetegszer ...
Ugyanis nem azt érzed, hogy ki van melletted, hanem azt, hogy ki az az egy, ki hiányzik az életedből. A magány képes áldozatokat hozni. Néha tehetetlen, mit sem sejtő lányok az áldozatok, mint én. Kevesen tudják, hogy milyen vagyok valójában ... sőt, senki nem tudja milyen vagyok valójában.
Számomra minden elveszett, hisz semmi sem örök. Mikor lehull a fehér hó, mi beborít mindent, egyszer sáros latyakká fog folyódni. A tenger elveszti könnyeit és szomorúan kiszárad, és ha nincs víz a szivárvány is megszűnik létezni" -írtam gondolatom új részét a blogomba. Biztos voltam benne, hogy valamit elrontok, hisz ez túl könnyen ment. Ebben tehetségem van. Ha valami számomra túl könnyen megy, ott rejlik valami hiba.
De számotokra most kezdhetném a
történetem legeslegelején.
Elena Anghel vagyok. Egy bolond, őrült
lány, ki képes bármit megtenni. Nem fél leküzdeni az akadályokat,
nem fél a félelemtől, és aki nem fél az őrülettől,
kalandoktól. Jelenleg egyetlen biztos támaszom van, és az a
családom. Van egy apukám, aki rendőrtiszt, egy anyukám, aki
ingatlan eladó. És van egy 7 éves húgom, aki most kezdte az
iskolát. Egy remek család a boldog élethez.
...
Ám a rémálom hamar bekövetkezett. Soha nem gondolt félelem uralkodott el rajtam. Hisz egyik nap, mikor a szobámban néztem a tévét, csöngettek. Egyedül voltam otthon, mert a családom elment a húgom balett előadására. Este értetlenül mentem le és nyitottam ki az ajtót.
Ám a rémálom hamar bekövetkezett. Soha nem gondolt félelem uralkodott el rajtam. Hisz egyik nap, mikor a szobámban néztem a tévét, csöngettek. Egyedül voltam otthon, mert a családom elment a húgom balett előadására. Este értetlenül mentem le és nyitottam ki az ajtót.
Mikor kinyitottam apa egyik munkatársát
találtam a házunk küszöbén.
-Jó estét, apa most nincs itthon, de
nemsokára haza ér, ha szeretné megvárhatja ide bent...-kezdtem el
zavarodottan hadarni.
-Elena, -tette kezét a kalapjára,
majd leemelte fejéről és a szívéhez szorította. -apukád és a
családod, már soha nem fognak haza térni. Egy ittas vezető a
kocsijuknak csapódott, ami ellenére kisodródtak és neki csapódtak
egy fának, ami az árokba lökte őket.
Kezemet a számhoz kaptam, majd lábam
össze csuklott alattam. Hirtelen zokogás tört rám, amit még ha
akartam se tudtam volna abba hagyni.
-Nem, nem lehet.-néztem fel rá a
földről.
-Sajnálom Elena.-guggolt le mellém,
majd magához ölelt.
-Mi lesz velem? Semmi családtag, vagy
hozzám tartozó nincs.-tört rám egy kisebb pánik, habár ez
eltörpült az ez előtt hallottak mellett.
-Árvaházba kell menned.
-Mi? Ez nem így megy ... -kezdtem a
dühös monológom, bár úgy éreztem mind egy hol vagyok. Szívem
darabkái lyukat ütöttek bennem. Bárhogy mozgok egyre jobban fáj,
és mélyül a seb.
-Holnap reggel jönnek, hogy el vigyék a ruháidat, és téged.-csuklott el a hangja, mely egy újabb sebet
hagyott bennem.
Mikor kilépett az ajtón, bevágtam
utána. Próbáltam nem elhinni a történteket.
Akárhányszor csuktam be a szemem,
szorítottam össze és imádkoztam, hogy ez ne történjen meg, csak
egy rossz álom legyen, nem jött össze. Mikor kinyitottam
sokadszorra is a szemem ott volt előttem a rendőrtiszt hűlt helye.
Akárhányszor próbáltam hívni apa
vagy anya telefonját ki voltak kapcsolva. Nem lehetett igaz.
Számomra nem, hisz nem hagyhatnak itt. Nekem szükségem van rájuk.
Lassan fel kullogtam a szobámba, majd ledőltem az ágyra, és
álomba zokogtam magam, remélve, hogy mire felébredek vége lesz
ennek a rossz rémálomnak.
eddig nagyon tetsziik^^
VálaszTörlésvárom a folytatást:D <3 xx
nagyon jo :ooo
VálaszTörlésfolytatást.!
fantasztikus c:
VálaszTörléskövit.. <3 ww